Felsőboldogfalva - Pap Gábor leírása

Templom: 

A felsőboldogfalvi mennyezet, a maga 147 kazettájával a legterjedelmesebb és leggazdagabb képvilágú ilyennemű emlékek közé tartozik a Kárpát-medencében. A legtisztább képírás tolmácsolja a mondandót, amely egyetlen mondatba sűrítve így szólhatna: a „kiteljesedett fény” működése a „világ-virágban”. A „kiteljesedett fény” képjele természetesen itt is, mint annyi más kazettás mennyezeten, valamint a magyar népművészet számtalan szép emlékén, a négyszirmú, felülnézetből láttatott virágkehely. Hogy itt valóban arról van szó, aminek értelmezzük, az perdöntő módon bizonyítható az előreformációs törekvések egyik fő vonulatának, a manicheizmusnak az írásos, illetve képekben megfogalmazott hagyatékából. A fény-árnyék arányváltozások mentén letapogatott évkör egyes stációinak képjelei – voltaképpen az adott időegységekben aktualizálódó legfontosabb természeti mozgástendenciák folyamatábráiról van szó – ugyancsak ismerősek lehetnek számunkra, ugyanabból a hazai emlékanyagból, amelyben a négyszirmú virágocska is alkalmazásra, illetve magyarázatra lelt. A rendkívül gazdag képi közlendő értelmezését egy ugyancsak többször, lényegében változatlan formában megjelenő csillag-alakzat segítheti. Hat ága lévén, nem lehet az Esthajnalcsillag (a Vénusz bolygó) megidézője, sokkal inkább a „Székelyek csillaga” néven ismert Szaturnusz bolygóra gyanakodhatunk személyében. Mindenesetre feltűnő, hogy tevékenységének kétféle jelvénye, illetve eredmény-jelzője is gyakran feltűnik a felsőboldogfalvi mennyezeten. A Bak, mint egyik, föld-eleműnek tételezett otthona, a „felszántott föld” képletében ad hírt magáról, a másik otthon, a Vízöntő, szokványos jelével, a vázával (kantával, edénnyel, stb.) képviselteti magát. Minthogy ez utóbbi esetben „foghatatlan” tulajdonságot kell képjelbe öltöztetni, rendre hatásukban szemléltetik a Vízöntő-ábrák ennek a levegős állatövi jegynek a sajátosságait. Egyik-másik táblán egészen a tőle számított harmadik-negyedik évköri egységig tudjuk követni a hatásmechanizmusát. Ilyenkor a visszahajló húsos levelek a Halakat idézik, a szétáradó vastag szárak indulásukkor a Kost, visszakanyarodásuk menetében a Bikát, amelynek „szarva” természetesen továbbra is növényi elemekből rajzolódik ki, és a szarvak közén egyszer-másszor magát a „kiteljesedett fényt” láthatjuk feltűnni. Ha azután a szarvakat mintázó levelek tovább futnak fölfelé, és párhuzamosan alakul a futásuk, akkor egészen az Ikrek haváig terjed az évkörben a Vízöntőből indított energia-folyam. Hogy valóban évköri keretek között érdemes vallatni az ábrák jelentését, azt különösen szépen példázza a hajó mennyezetének középtengelyét kijelölő kazettasor első két állomása. Az elsőn zömök testű, görbe csőrű koronás madarat látunk. Felirata alapján „Pellikán madár”-nak kell tartunk, noha semmiben sem emlékeztet a kazettás mennyezeteinken, szószékkoronáinkon és népművészetünk számtalan emlékén megjelenített, fiókáit saját vérével tápláló, melléhez visszahajlított hosszú nyakú madárféleségre. (Külleme alapján inkább „Turul”-nak kellene neveznünk.) A mellette lévő táblán koronás kígyó tekereg. A „Pelikán” az évkörben a fényben leggazdagabb időszak, a nyári napfordulóval induló Rák-hónap jelzőállata, és mint ilyen, a teremtő erők rendeltetésszerű működésének felelőse. A „Koronás (kicsi) kígyó” ugyanebben a rendszerben a megtartó erők képviseletét látja el, mint egy Holdház jelzőállata, ugyanis az őszi napéjegyenlőséggel kezdődő Mérleg-hónap középső tíz napját nevesíti, s mint ilyennek, az a dolga, hogy a létrejött életkezdemények fennmaradását biztosítsa. A két tulajdonságrendszer együttes szerepeltetése minden korban, mindenféle művelődési közegben teremtésközeli állapotot idéz meg.