Sztána - Pap Gábor leírása

Templom: 

A legegyszerűbb mintázatú festett kazettás mennyezetek közé tartozik a sztánai. Alapjában véve kétféle ábratípust variál. Az egyik: virágkoszorúba zárt, felülnézetből ábrázolt virágkehely, a másik: kifelé nyíló virágkelyhektől és kacsoktól körbezárt csillag-alakú mezőben kettős körvonalú, belsejében rácsozott felületű négyzet. A két motívum közül az utóbbit alkalmazták, élénkebb színezéssel, a XIX. század első felében készült mennyezet-bővítmény valamennyi kazettáján. Az eredeti táblák feltűnően visszafogott színvilágúak, az ábrák körvonalai vékonyak, a vonalvezetés improvizatív jellegű. A képnyelven fogalmazott üzenet könnyen olvasható. A zárt és nyitott, a geometrikus és az organikus virág- (értsd: világ-) képletek magának a teremtett világnak a szívdobogásszerű, élő mivoltát fölfedő lüktetését állítják a hívő gyülekezet elmélkedésének homlokterébe. Nem annyira egyenként, inkább összességében hat úgy a kétféle ábra-típus „működése”, hogy láttukra az embernek óhatatlanul a keleti vallások „mandalái”, illetve a velük kapcsolatos meditációs tevékenység jut eszébe, mint lehetséges analógia. Hogy valóban képi beszédről van szó, azt az egyetlen „renitens” ábra példázza a legszemléletesebben. Ez közvetlenül a szöveges tábla fölött helyezkedik el, és első ránézésre a „geometrikus” csoportba sorolhatónak látszik. Ha azonban alaposabban szemügyre vesszük, azt tapasztaljuk, hogy a sarkokban nem kifelé, hanem befelé irányul a virágok növekedése, a kacsok mozgásiránya is megfordul, a belső képmező csillag-alakzata eltűnik, a négyzet nem kettős, hanem hármas körvonalat kap. Végül ami a legfontosabb és értelemszerűen a legszembetűnőbb újdonság: a négyzet közepéből eltűnt a rács, a geometria zárt világa az organikus életmegnyilvánulások összpontosított ráhatásai következtében kifehéredett. Az alvilágba vezető csatorna-rács helyén most egy lépcsős piramis felülnézeti képét kapjuk, amelyről bízvást elmondhatjuk: „sic itur ad astra” (így jutunk el a csillagokig).